Íme a Kvarkok hármasa homokkő szobor születése:

Hogyan születik meg egy szobor?

Általában nem úgy kezdődik, hogy leülök az asztalhoz, és azt mondom: „na most szobrot csinálok”, vagy ha le is ülök az asztalhoz nem azt mondom, hogy "na most szobrot csinálok". Valójában ritkán kezdek úgy egy szoborhoz, hogy asztalhoz ülök, sokkal inkább elkezdek keresni egy megfelelő, ihletet adó követ a kertemben.

Sokszor olyan témák foglalkoztatnak, mint a galaxisok, a gravitáció, az anyag, az antianyag, a részecskék és mindezek kapcsolódása, mely végül az Univerzumot jelenti. Csak ennyi: „Nem a formát keresem, hanem azt a mondatot, amit a forma majd helyettem kimond.”

Az indulás, leszámítva a kő szépségét, sosem szép. Inkább keresgélés, a kőben rejlő alak, forma, kifejezés megtalálásának irányába. A kőben rejlő mozdulatot, feszültséget, megtestesülést keresek.

Sokszor a kő megpillantásának pillanatában már látom a szobrot szinte készen, érzem az anyag súlyát, a felületét, azt, ahogy kibontom mindezt.

Az inspiráció nem csak belülről jön, nemcsak az élményeimből, hanem az anyag sugallatából. Talán leginkább ez a jellemző indulás egy szobor megalkotásának útján.

Amikor elkezdek letisztulni, valamint a kő már nemcsak sugallja azt, hogy mit rejt, hanem meg is mutatja, akkor már nemcsak keresem a formát, hanem finomítom, pontosítom is. Ekkor már a kő beszél hozzám!. Ilyenkor az a kérdés csak, hogy vajon a néző is érzi-e, hallja-e majd azt azt amit a kő nekem elárult? Jó lenne az, ha a néző szemlélővé válna, megállna a szobrom előtt, és egy pillanatra azonosulni tudna vele.

Mondhatom, hogy számomra minden szobor egyfajta párbeszéd: köztem, az anyag között, és azok között, akik majd találkoznak vele. A jelentése ezért sosem csak az, amit én megalkotok, hanem az is, amit másoknak jelent, azaz tudok-e a kő médiumává válni. Talán ezért is szeretem ezt a folyamatot, minden bizonytalanságával együtt., mert minden új szoborral egy kicsit jobban megértem az Univerzumot, és remélem a nézőim is, velem együtt.