Az egész egy váratlan felismeréssel kezdődött.

Gyerekkoromban — amikor még a könyvek jelentették az ablakot a világra — az általános iskolai rajztanárom, Bobály Attila (+) szobrász felfigyelt rám. Nem a rajzkészségem miatt, hanem azért, mert mindig könyv volt a kezemben. A tudás iránti nyitottságot látta bennem, azt a fajta kíváncsiságot, amelyből később művészi érzékenység születhet.

Ahogy teltek az évek, egyre világosabbá vált, hogy a rajz és a szobrászat nem csupán érdeklődés számomra, hanem belső késztetés. A diák–tanár kapcsolatunk elmélyült, és Attila művészeti kört alapított, ahol több tehetséges diákkal együtt formálódhattam. A rajzórák nem tantárgyak voltak, hanem élmények: a vonal, a forma, a fény és az anyag felfedezésének öröme.

A hivatalos képzőművészeti iskolák végül nem tartottak érdemesnek arra, hogy náluk tanuljak — mégis a művészet felé vezetett az utam. A Kertészeti Egyetem Táj- és Kertépítészeti szakára felvételiztem, ahol komoly rajzképzésben volt részem. A rajztanárnőm kivételes művészi és pedagógiai érzékkel rendelkezett; sokat tanultam tőle, még ha a fókusz a növények ábrázolásán és az ábrázoló mértanon volt is.

1962-ben születtem, és a rajzművészet, valamint a szobrászat azóta is meghatározó része az életemnek. A vonal, a forma és a fény számomra nem technikai elemek, hanem egy személyes nyelv részei — az önkifejezés tere, ahol a gondolat és az érzés még mindig kizárólag az emberé.